A társadalom viszont családok sokaságából tevődik össze. Ez pedig már az a szűkebb a közeg, amelybe bele születünk.

Sokáig burokban élünk, nincs tudomásunk másról. Apa, anya, testvérek, nagyszülök. Ez a mi világunk. A túlélésünk függ tőlük. Éppen ezért próbáljuk magunkévá tenni azokat a normákat, amelyeket ők elvárnak tőlünk. A nevelés arról szól, hogy a szülők próbálják megtanítani nekünk a szabályokat, hogyan kell viselkedni, élni, gondolkozni. Persze később kitágul ez a világ, de ezek az évek bevésődnek a tudatunkba, mintegy alap mintaként meghatározva a későbbieket.

A háromév körüli dackorszak a szárnypróbálgatásunk arra, hogy szabadabbak és önmagunk legyünk. Ekkor már tudjuk, hogy mit akarunk, és ennek próbálunk érvényt is szerezni. Ami persze gyakran szembe megy azzal, amit a családunk, a szüleink jónak tartanak. Nagyon nem mindegy a jövőnk szempontjából, hogy letörik-e az önmegvalósításunkra való törekvésünket, vagy csupán megpróbálják nyesegetni a vadhajtásokat.

Egy viszont biztos, annak megfelelőek ezek a korlátozások, hogy a családunk számára mi az elfogadható ebből a viselkedésből és mi az amit már nem tudnak tolerálni. Meg kell, tanulnunk alkalmazkodni azért, hogy elfogadjanak, hogy szeressenek minket.

Tehát gyerekkorban a szüleink szabályainak megfelelően élünk, majd később ezek a normák belsővé válnak és ettől kezdve belülről irányítanak minket. Ebből következik, hogy a világhoz való hozzáállásunk a szüleinktől származik, vagyis az ő viselkedésüket gondolkodásukat, hitrendszerüket, értékrendjüket, erkölcsi normáikat vettük át.

Persze gyakran lázadunk, tiltakozunk ellenük főleg kamaszkorunkban és megfogadjuk, hogy mi tuti másképp fogjuk csinálni. És mi történik? Eltelik 10-20 év és rádöbbenünk, hogy „Most pont olyan voltam, mint az anyám, vagy az apám.”

Ekkor kezdjük megérteni a tetteiket, az indítékaikat, és elgondolkozunk azon, hogy vajon miért váltak olyanná, amilyennek megismertük őket? És persze már tudjuk a választ is, hiszen ők is a saját szüleiktől, a mi nagyszüleinktől hozzák a saját belső normáikat. És ez így folytatódik generációkon keresztül.

Persze mindig vannak változások, hiszen ahogy tapasztalunk, fejlődünk, képessé válunk arra is, hogy felülírjuk a régi normákat. Viszont vannak olyan erkölcsi szabályok, beidegződések, amelyek generációkon keresztül fennmaradnak. Nem véletlenül ismétlődnek hasonló történetek egy családi rendszeren belül.

Amikor elérkezik az idő és szerelmesek leszünk és megházasodunk, akkor két eltérő családi héttérrel, normákkal, szokásokkal rendelkező ember köti össze az életét. A kapcsolat minősége attól függ, hogy mennyire passzolnak egymáshoz ezek a rendszerek. Ha nagyon különböző héttérrel érkezünk, az nagyon sok nehézséget hoz a kapcsolatba. Nem véletlenül mondták a régi időkben, hogy „suba subához, guba gubához”

Amikor családot alapítunk, kialakul egyfajta új rend, aminek az alapja a kompromisszum.

Minél eltérőbb a két családi háttér, annál nehezebb össze hangolódni. De a szerelem nagy úr… legalábbis az első időkben. 😉

Jobb esetben mindkét fél enged a saját normáiból, akaratából önként, és megtartják mindazt, amit mindketten elfogadhatónak tartanak. Viszont ennek elérése és fenntartása egy hosszú folyamat, és mindkét féltől hatalmas bölcsességet kíván.

A legnagyobb konfrontálódásokra akkor kerül sor, amikor megérkezik az első gyerek.

Ilyenkor kristályosodnak ki az ellentétek. A legegyszerűbb kérdésektől, a legbonyolultabbakig minden előkerül. Például, hagyjuk-e sírni a picit, kapjon-e cumit, alhat-e a mi ágyunkban, a nagyszülők milyen mértékben folyhatnak bele az életünkbe, stb.? Ekkor újra rendezni kell a viszonyokat, lefektetni az új szabályokat, felismerve azt, hogy mi az, amihez ragaszkodunk, és engedni abból, ami nem annyira fontos a számunkra. És persze ki kell jelölni a határainkat is.

Tehát meg kell tanulnunk kompromisszumot kötni. Ilyenkor bizony gyakran le kell mondanunk olyan elképzeléseinkről, amelyet eddig helyesnek tartottunk, vagy felül kell vizsgálnunk a hitrendszerünket.  Ezáltal megéljük, hogy nem az történik, amit szeretnénk, vagyis bekorlátozva érezzük magunkat a szabadságunkban. Természetesen ez mindkét félre igaz. Ha két ember szemléletében eltérő nézetek vannak, akkor jobb esetben kialakítanak egy közös nézőpontot, ami mindkettőjük számára megfelelő. Más esetben kialakulhat egy állóháború.

Az egész életünk egyfajta kompromisszumon alapul, azon hogy összeegyeztessük a saját elképzelésünket, a többi ember szemléletével, akaratával. Ezzel találkozunk nap, mint nap otthon, a családban, a munkahelyen, a közlekedésben.

Ilyen az élet…